Ma szegénykénk jobblétre szenderült. Marcinak még nem mondtam, majd ha hazaér.

Mindenesetre mi mindent megtettünk érte, igazán jó kis helye volt.

Érdekes, milyen törékeny az élet. Egyik nap még fickándozunk, élünk mint hal a vízben, aztán másnap már a víz tetején lebegünk, élettelenül.

Érdekes, hogy még nem láttam, mi történt, de már a víznek is más volt a színe.

Eltűnt belőle az élet.

Bele gondoltam, milyen jó, hogy nem tudjuk mikor üt az utolsó óránk. Megkeserítené a hátralevő életünket. Talán ez a kis ebihal sem úszkált volna ilyen vidáman, ha tudja, hogy az utolsó napját éli.

Vagy lehet hogy tudta és azért...? Örök rejtély marad.

Más. Csak hogy jobb kedvünk legyen.

Marcikám tegnap öt tartály lőszert vett a játékpisztolyába, mondván "kell a muníció" (hö, ezt a szót honnan vehette?)

Az övére csatolta mindet, majd elénk állt. Kérdeztem, nem volt-e hülyeség ennyit vennie. Erre ő: "Háborúba megyek, apa ígérte, hogy vesz egy sorozatlövőt" majd egy kicsit megsértődött, mikor Zé szóvá tette, hogy ennyi lőszerrel az oldalán elég nehéz lesz vetődnie ha jön a golyózápor. Mindenesetre nagyon készül, még ki is válogatta a selejtes golyókat.

Ami engem illet, először fejcsóválva vettem tudomásul, pisztollyal játszik. Aztán rájöttem, hasonló dolgokat játszott Zé is régen ( nemrég találtuk meg a fekete szigetelőszalaggal leragasztott fejű szamuráj harcosait, kiknek anyu piros körömlakkjával volt véresre festve a kardjuk :)), na meg a fiúk is az oviból, állandóan a játék piszolyukkal fetrengtek az udvaron. Mégsem lettek sorozatgyilkosok, sőt, még agresszívebbek sem. Ez főleg Zéről mondható el igazán :)

Na meg ott vannak a Pál utcai Fiúk is.

Ellenben azok a gyerekek akik közös csata helyett magányosan a tévét bámulják, sokkal nagyobb veszélyben vannak. Úgyhogy részemről, csatára fel! :)