Ezt el kell mesélnem, annyira megható volt.

Ma reggel történt, a csepeli buszon.

Velem szemben ült egy nagymama, ölében 4 éves forma kisfiúval.A kisfiúnak gyönyörű, hatalmas, őzbarna szemei voltak.

A beszélgetés elejét nem csíptem el, de felkaptam a fejem, mikor ezeket a mondatokat hallottam:

-... de mennünk kell haza anyához és apához, mert már nagyon hiányzol nekik. -mondta a nagymama.

- De nekem meg Te fogsz hiányozni...-mondta a kisfiú.

Nagymama megpuszilta a kisfiú fejét és folytatta: - Majd megint fogunk találkozni, hamarosan... Kisfiú gondolkodik, nagyon komoly arccal, majd pár perc múlva megszólal: - De akkor te egyedül fogsz maradni... Nagymama a könnyeivel küszködött, majd megpuszilta megint a kisfiút.

A pici megint gondolkodott és újra megszólalt:

- Akkor Te egyedül fogsz maradni és én azt nem akarom....

Nagyi minden erejét összeszedte, hogy természetes és nyugodt maradjon a hangja és nyugtatgatni kezdte:

- nem baj, ha egyedül maradok, majd jól kipihenem magam.

- És utána, mit fogsz csinálni? - kérdezte a kisfiú.

- Hát, mikor kipihentem magam, majd újra találkozunk. Addig telefonálunk, skypeolunk, és küldünk ölelős fejecskét egymásnak, jó? - Próbált könnyed lenni és mosolygós, de legszívesebben sírt volna...

A kisfiú bólintott, de látszott, hogy tudja (istenem, milyen bölcs és komoly nézése volt!) tudja, hogy a mama akármilyen fáradt is, inkább lenne vele, de hát nincs mit tenni, haza kell vinnie a kisfiút, várják a szülei. Sokáig néztem őket, a kisfiú komolyan nézett ki az ablakon, néha odaszorította a fejét Nagyiéhoz, ő pedig megpuszilta. Nem is gondoltam volna, hogy egy négy éves kisfiú ennyire tud aggódni egy másik emberért...